Mikulásné piros nyaklánc

Egy szép őszi délután a Mikulás és felesége sétálni mentek a szabadba. A Mikulásné imádott sétálni a színes mezőkön és erdőkön az évnek ebben a szakában. A derűs őszi levegő a tél közeledtét sejtette, mintha egy titkot suttogott volna a szél. Séta közben a házaspár a karácsonyról emlékezett vissza.

"Emlékszel arra az évre, amikor a Holhoojas manók úgy döntöttek, hogy kitalálnak egy új karácsonyi éneket, ami rímel?" - kérdezte a Mikulás.

"Ó, igen, nagyon jól emlékszem" - válaszolta Mikulásné. "Azok a szegény manók sosem tudták megjegyezni a szavakat..."

"és mind más rímet énekeltek!" mondta a Mikulás kuncogva. Mikulásné is csatlakozott a nevetéshez, majd a nyakláncához nyúlt, ahogy oly gyakran tette, amikor felidézte a kedves emlékeket.

"Jaj, ne!" - kiáltott fel.

"Mi a baj?" - kérdezte a Mikulás.

"Elvesztettem a nyakláncomat. A szép piros gyöngyös nyakláncot, amit tőled kaptam".

"Biztos vagy benne, hogy viselted?"

"Igen." Mikulásné hangja megremegett. "Akkor vettem fel, amikor reggel felöltöztem." Mikulás a vállára tette a kezét, hogy megvigasztalja.

"Ne aggódj. Megtaláljuk. Csak vissza kell követnünk a lépteinket."

Megfogta a felesége kezét, és együtt visszafordultak. Lassan sétáltak, a szemük a földet fürkészte, és igyekeztek felfedezni a szürke és zöld tájban a vörös szín egy-egy villanását.

De a nyakláncnak nyoma sem volt. Ahogy egy olyan magas gazzal benőtt mezőn haladtak keresztül, amely olyan magas volt, mint Lanky, a manó, Mikulásné kezdett elkeseredni.

"Itt magas a fű. Soha nem fogjuk megtalálni a nyakláncomat."

"Dehogynem fogjuk. Csak egy kis szerencsére van szükségünk. Legyen egy kis hited" - nyugtatta meg a Mikulás.

Folytatták a sétát, minden lépésük nehezebb lett, mint az előző. Egy pillanat múlva a Mikulás figyelmét valami piros, a lombok között elrejtett dologra hívta fel.

"Ó, nézd csak!"

Lehajolt, hogy felvegye a tárgyat, de az egy szárnycsapással elrepült. Nem a nyaklánc volt az (bár az sem lett volna semmi). Egy szép piros madár volt a fűben fészkelődve, olyan fényes tollakkal, mint Sanoma arca Valentin-napon . A madár izgatottan repült a Mikulás feje körül, és vadul csapkodott a szárnyaival.

"Ho, ho, ho! Sajnálom kismadár! Azt hittem, hogy te egy nyaklánc vagy."

"Ó, te vagy az, Mikulás! Megijesztettél" - mondta a piros madár. A Mikulás kinyújtotta a karját, és a madárka finoman megpihent a kezén.

"Nyaklánc, mi? Vicces név, de az biztos, hogy nem az enyém" - mondta a madár. "Én Kiki vagyok. Miért néz ki Mikulásné olyan szomorúan?"

"Séta közben elvesztettem a nyakláncot, amit a Mikulástól kaptam. Ez egy emlék egy csodálatos utazásról, amin együtt voltunk. Nagyon sokat jelentett nekem."

"Milyen kár" - mondta Kiki - "Hogy nézett ki ez a különleges nyaklánc?".

"Olyan színű gyöngyökből készült, mint a te szépséges tollad, drága madaram."

"Segíthetek megkeresni?" - kérdezte Kiki.

"Milyen kedves tőled!" - válaszolta egyszerre a Mikulás és a Mikulásné.

A trió elindult, hogy megkeresse a nyakláncot. A páros széttárta a füvet a lábuk előtt, hogy megvizsgálják a talajt. A fejük fölött a madár nagy, nagy körökben repült a mező fölött, hogy megpróbálja megtalálni az ékszert.

Csak nézték, nézték és még tovább nézték...

"Azt hiszem, jobb, ha feladjuk - mondta Mikulásné. " Mindjárt vége a napnak, és már kezd túl sötét lenni ahhoz, hogy bármit is lássunk."

"Olyan szomorúnak tűnsz" - mondta Kiki. "Nagyon szerettem volna megtalálni neked ezt a nyakláncot."

"Végül is ez csak egy nyaklánc" - mondta Mikulásné. "Nem akarok nagy hűhót csapni."

Mivel nem akarta, hogy Mikulásné feladja, a Mikulás azt javasolta, hogy másnap néhány manóval együtt ismét folytassák a keresést. A házaspár elbúcsúzott Kikitől, majd hazaindultak.

Egy kiadós vacsora és egy kis vigasztaló forró kakaó után Mikulásné és Mikulás lefeküdtek aludni. Mikulásné furcsa álmot látott egy madárrajról, amely piros nyakláncot viselt, és egy kémény alakú felhő körül táncolt.

Kopp. Kopp. Kopp.

Mikulásné felriadt. "Mi ez a zaj?"

Kopogás. Kopogás. Kopogás.

"Úgy hangzik, mintha az ablakból jönne" - mondta a Mikulás egy hangos ásításon keresztül (ami nagyon úgy hangzott, mint a "ho ho ho ho"). Hunyorgott, ahogy a reggeli nap beáramlott a függöny résén keresztül.

Mikulásné felállt, és elhúzta a függönyt. Csodálkozva nézte a látványt. "Ooooh!"

Kiki, a kis piros madárka az ablaknál állt, és csőrével az üveghez kopogtatott. Mögötte Mikulásné mindenütt piros tollakat látott. Mikulás odajött mellé.

"Milyen szép!"

A földet, a fákat és a falusi házak összes háztetőjét ellepték a kis piros madarak. A hatás csodálatos volt!

A Mikulás kinyitotta az ablakot, és Kiki megszólalt:

"Helló! Sajnálom, hogy felébresztelek, de a barátaimmal jó híreket hoztunk...".

Két piros madár szállt le az ablakpárkányra. Mindegyikük a piros nyaklánc egyik végét tartotta a csőrében.

Mikulásné felragyogott. "Milyen csodálatos! Hogy a fenébe találtátok meg?"

"Megszakadt a szívem, hogy ilyen szomorúnak láttalak" - mondta a kismadár - "Ezért összehívtam az összes barátomat. Átrepültük az egész környéket, és miután nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon sokáig kerestük, végre megtaláltuk a nyakláncot. Egy fenyőágba volt beleszorulva."

"Biztos túl közel kerültem egy fához, amikor megpróbáltam elkerülni egy pocsolyát" - mondta Mikulásné, miközben a madarak a tenyerébe helyezték a nyakláncot. "Nagyon hálás vagyok nektek, kis barátaim!"

Az összes madár boldogan csicseregni kezdett.

"Hogyan is köszönhetnénk meg nektek?" - kérdezte Mikulás.

"Azok után, amit a világ több millió gyermekéért teszel, ez a legkevesebb, amit megtehetünk érted!"

Ezekkel a szavakkal a madár elrepült, követte az összes barátja. Egy pillanatra vörös felhő borította el felettük az eget, majd fokozatosan ismét a kék kukucskált át a horizonton.

"Valahogy tényleg meg kellene köszönnünk nekik" - mondta a Mikulás, miközben finoman a nyakába tekerte a nyakláncot, és becsukta.

"Van egy ötletem... - mondta Mikulásné csillogó szemmel.

Másnap, amikor a piros madarak kenyérmorzsát keresve átrepültek a falu felett, meglepetés várta őket: A falu főterének földjén hatalmas betűkkel, ezer és ezer piros magból álló "KÖSZÖNÖM" felirat volt kiírva. A madarak végtelen örömmel csiripelve falták fel ezt a finom falatot.